Music Club Zenekar Mindenki Valakie Cover
Ami az interjúkon is többé-kevésbé érződik a Paddy And The Rats esetében, de élőben aztán főleg, az a zenéjükből áradó, szinte kimeríthetetlen optimizmus és életszeretet, amely találó szövegeivel, pörgős stílusával, és a lazaság ellenére a háttérben érezhető kellő szaktudással és felkészültséggel mindenkit könnyedén képes magával ragadni. Ennek megfelelően az őket hallgató tömeg is képes a saját vitalitását átadni a zenekar tagjainak, és talán valami ilyesmi lehet az oka a koncertek folyamatos sikerének.
Music Club zenekar Mindenki valakie cover
A Crossholder energikus műsora után már mindenki felajzva várta az est főzenekarát, a legendás Pokolgépet. Persze, sokan fanyalognak a mostani felállást látva, de ha valaki nem akar egy zenekar tagja lenni vagy effektíve ellehetetleníti annak a működését, akkor nem lehet mit csinálni, tovább kell lépni másokkal a fedélzeten. Ezért nem értem a Tóth Attilát ócsárolókat, hiszen lehet, hogy nélküle már nem is létezne a zenekar. Az ugyanis hiú ábránd, hogy Kalapács Józsi valaha visszatér a zenekar kötelékébe, azon túl, hogy 1-1 közös fellépés apropóján néhány számot vendégként elénekel. A jelenlegi tagság persze attól a felállástól is nagyban különbözik, ami a kétezres évek elejétől kezdve (egy doboscserét leszámítva) egy évtizedig jelentette a Pokolgép zenekart. Nem mondom, hogy nem furcsa, de láttunk már rosszabbat is a metaltörténelem folyamán, hiszen rengeteg főnök úgy cserélgeti a zenekara tagságát, mint más a zokniját vagy az alsógatyáját, tehát azt sem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetért bárkinek Kukovecz Gábort kellene okolnia.
Alapvetően tízéves koromban kezdődött el, egy Metallica koncertre elvitt édesapám, a garázslemezükkel turnéztak, hosszas unszolás után, és amit ott láttam a színpadon, az teljesen lenyűgözött, úgyhogy akkor én fényt kaptam, és ott én eldöntöttem, hogy rockzenész leszek nincs más opció. Ezután viszonylag hamar, 12-3 évesen zenekart alapítottunk, és elkezdtünk saját dalokat írni. Eleinte nyilván a punkrock állt hozzánk a legközelebb, az volt a zene, amit azzal a csekély hangszeres tudással is meg tudtunk valósítani. Majd aztán voltunk kicsit punk, vagy inkább skate punk zenekar, és ezután jöttek az ilyen hardcore, emocore zenék, amik akkoriban új keletűek voltak, és mi elképesztően megtaláltuk benne magunkat. Valahogy ösztönösen úgy kezdtem el írni, hogy az így tökre beleillett abba, amit annak idején hallgattak a gyerekek, fiatalok. Bár ez valószínűleg azért lehetett, merthogy pontosan egykorú voltam velük, én is ugyanúgy éltem, mint ők. Úgyhogy egy ilyen hét viszonylag csekély sikerekkel tűzdelt év után egészen nagy népszerűséget kapott az Anti Fitness Club, és az első videoklipünkkel mindenki számára megkerülhetetlenné váltunk, legalábbis nem nagyon volt olyan, akinek nem volt véleménye rólunk. Nyilván ez az érdeklődés részint szólt a daloknak, egy másik része az outfitnek, vagy a külcsínnek, pontosan értem és tudom. Az, hogy körmöt festettünk, azért az nem volt annyira újszerű, hát voltak előttünk Alice Cooperek, meg Kissek, akik azért ezt sokkal durvábban űzték. Csak valahogy itthon volt ez olyan furcsa, meg kicsit érthetetlen. Inkább az volt a szemet szúróbb, ahol csináltuk ezt, nem az, ahogy. Ugyanis ez teljesen beleillett az akkori világtrendbe tulajdonképpen, hogyha fogalmazhatok így.
Voltak olyan zenei elképzeléseim, amik messze távol álltak attól, amit korábban képviseltünk, és már nem lett volna önazonos ugyanazon zenekarnév alatt teljesen más zeneiséggel színpadra lépni. Azzal kicsit át is vertük volna a közönségünket. Nyilván a klasszikus rockzenei felállásban van gitár, basszusgitár, meg dob, esetleg szintikkel fel lehet turbózni, de alapvetően gitárzenét csináltunk mindig. Én gitáros vagyok, de elkezdtek vonzani olyan hangszerek, amik szintetikusak, és úgy éreztem, hogy akkor tudok önazonos maradni, hogy ezt egy új zenekarnév alatt, egy új fejezetet kezdve teszem meg. Úgyhogy ez is volt az oka annak, hogy úgy döntöttünk akkor, hogy az Anti Fitness Clubot abbahagyjuk. Egyébként azóta volt egy bulink tavaly, ami egy dupla teltház előtt zajlott. Abszolút nem gondoltam volna ezt, hisz vannak különböző divatirányzatok, amik jönnek-mennek, de az, hogy tíz évvel később egy dupla teltháznyi embernek volt fontos, az nyilván nagyon jól esett, és azt is éreztette, hogy olyat csináltunk anno, ami sokaknak meghatározó. Visszatérve a zenekar feloszlására, az egy ilyen rövid, nagyobb házibulin történt tulajdonképpen, tehát áthívtam a srácokat, hogy beszélgessünk, de én akkor már két napja meneteltem. Úgyhogy leültünk az asztalhoz, és mondtam, hogy hát az év végi bulink az így az az utolsó koncertünk lesz. Mindenki megértette, nyilván poharazgattunk hajnalig, és nem hullajtottunk könnyeket, hanem ezt mindenki érezte, hogy most időszerű a csúcson abbahagyni. Véresen komolyan vettük az életet, úgyhogy itt lett vége, és onnantól kezdve új időszámítás kezdődött az életemben, amit Jetlagnek hívnak.
De miről is beszélek? A lemezt nyitó intro hangulatkeltése utáni első szerzemény hallatán a magukat Morbid Angel rajongóknak nevezők heveny betűokádmányaikkal terítették be a különböző zenei fórumokat, mondván, ez már nem a Morbid Angel, ez egy szemét, s hogy a zenekar elárulta saját örökségét és a rajongóit. Mert a mindent tudó rajongók nem ezt várták el tőlük. És valóban, a Too Extreme! hallatán akaratlanul is felszalad mindenkinek a szemöldöke mindenkinek, aki valamennyire is tisztában van a csapat munkásságával. Csakhogy ez nem elég ide, mert aki igazán behatóan ismeri Trey Azagthothék korábbi lemezeit, az jól tudhatja, hogy a kísérletezés soha sem állt távol a zenekartól, de tény, hogy ilyen kíméletlen módon még egyszer se nyilvánították ki ebbéli irányultságukat. A Too Extreme! egy erős indusztriális alapokra épülő darab, vagyis nem olyasmi, amit egy death metal csapattól várnánk. És a kulcsszó ismét csak felbukkan: elvárás.
K.-K. L.: Nekem egyszer valaki azt mondta, és ez most nagyon erős kijelentés, de idézem, hogy én úgy énekelek, mint aki gyöngyöt szór a disznók elé. Ez így elhangzott, és ha nem is ennyire szélsőségesen, de tényleg volt olyan a Kistehén életében, hogy ugyan egy-két dal megtalálta a közönséget, de ezeknél sem volt egyértelmű, hogy mindenki tudja értelmezni őket. Én a tánczenekar idején megijedtem, hogy úristen, én nem ilyen lovat akartam: nem tudtam azonosulni a közönséggel. Más volt a szándék, mást akartam üzenni, de a tömegek részéről ez egy lakodalmas valami volt, pedig összetettebbnek szántuk annál. És mindez az európai meg amerikai turnékon máshogy volt, ott egy picit jobban érezték ennek az iróniáját, az átvitt értelmét.
A Fix Együttes énekesnője 2013. októberétől. Már gyerekként is a zene töltötte ki az életét. Énekes és színészi rutinját, tapasztalatát először a Nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium dráma tagozatán, majd a nyíregyházi Hangszín - Musical és Színitanodában fejlesztette magas színvonalra. Itt nyolc éven keresztül musical és operett slágereket tanult. A színészi pálya iránti érdeklődését, a gimnáziumban töltött négy év alapozta meg, amely lehetőséget adott arra, hogy a Talán Teátrumban is színészkedjen néhány évet. Színészi oklevelét az Oberon színiiskolában szerezte meg. 7 évig tagja volt a nyíregyházi Fanat-X Táncegyesületnek, ahol versenyszerűen latin és standard táncokat tanult. Felsőfokú tanulmányait a Nyíregyházi Főiskola kommunikáció és médiatudomány szakán végezte, ahol két évig a Campus rádió egyik műsorvezetője volt. Hobbija a zenekar, az éneklés. Elbűvölő hangjával, megjelenésével, fiatalos lendületével, kedvességével, sokoldalúságával, nagyban emeli zenekarunk színvonalát.
Igen, ez bennem is nagy kérdés, hogy egyszerűen nem tudom, kihez hasonlítunk. Azt tudom mondani, hogy rám nagy hatással van a 30Y és az Esti Kornél zeneileg, a dallamok terén, és az énektémákban is. Számomra mindenképp ez a kettő magyar zenekar emelhető ki. Külföldiek közül talán a Black Keys. De mindenkinek más. Próbálunk azért belevonni olyan dolgokat a zenénkbe, amik eltérők voltak az eddigiektől, mert nem szeretnénk, hogy ránk süssék azt a bélyeget, hogy mi utánozunk valakit. Ebben nyilván mostanában a Zágon nagy szerepet vállal; az ő hangzásvilágából emelünk be témákat, amit persze olyanra alakítunk, mint a többi számunk. De ez egy újabb ízt ad az egésznek. Szerintem ezért is jó, hogy egy zenekarban nem mindenki ugyanazt hallgatja.
Olyan negyven-ötven körül van. A legemlékezetesebbek között mindenképp az Akváriumot tudom kiemelni, amikor az Aurevoir meghívott előzenekarnak, nagyon hálásak voltunk és kicsit éreztük a felelősséget is, mert mégis egy Akvárium, meg azért teljesen más a két stílus is. De az szerintem az eddigi egyik legjobb élményünk. Meg például a mostani Dürer kertes koncert is nagyon jól sikerült, sokan voltak. Emellett ki tudnám emelni a vidéki fellépéseinket is, nagyon élveztük nyáron a kámi Nyolc Ág tábort, ami egy teljesen más közeg és úgy érzem, ott számomra nagyon fontos kérdés volt, hogy a közönség mit gondol. Olyan emberek voltak a táborban, akik zenében, vagy az irodalomban, művészi körökben mozognak, és kicsit féltem is, hogy ez a kultúrközeg mit fog mondani. De úgy láttam, hogy élvezte mindenki, szóval ez mindenképp egy gyümölcsöző fellépés volt.
Ugye érzik, hogy minden a helyére került, méghozzá olyan egyszerűen, hogy mindenki, aki életében legalább egyszer megivott tizenkét kevertet, professzori szinten tudja elmagyarázni a fent említett furcsa jelenségeket mindenféle erőltetett matematikai ködösítések nélkül. A felfedezés súlyát jelzi, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke személyesen kérte meg a zenekart, hogy a teljes anyagot az Akadémia koncerttermének nagyszínpadán publikálja a közeljövőben. 041b061a72